Fassang László orgonaművész és Szokolay Dongó Balázs népzenész közös muzsikálásában a legfontosabb: megérteni a másik zenei látásmódját és megtalálni azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek által egy új, közös világ jöhet létre.

Ezek a kapcsolódások válnak az együttzenélés kiindulópontjaivá; Szokolay Dongó Balázs dudán, furulyán és szaxofonon megszólaló népzenei ihletésű improvizatív zenéje, a kárpát-medencei folklór ismeretére épülő saját kompozíciói; Fassang László klasszikus szerzők világában szerzett otthonossága és az improvizációra épülő közös zenélésre való nyitottsága meglepő természetességgel teremtik meg azt a rögtönzésen és mély stílusismereten alapuló zenei szövetet, amely korántsem merül ki a különböző zenei stílusok kényszerű dominójátékában.

A hangszerpárosítás csak első hallásra tűnhet szokatlannak. A múltban a népzene és a műzene határai nem voltak olyan határozottak és nem is váltak el olyan élesen, mint korunkban. Fassang és Dongó a közös pontokat keresve bátran engedik egymáshoz közel ezeket a gyakran különbözőnek tartott zenei világokat. Hangszereik – a megszólalás módja szerint – azonos hangszercsaládba tartoznak; rezgő légoszlopok keltette hangok kelnek versenyre, felfrissítve, intenzívebbé és kifejezőbbé téve a megszokott hangképeket.

A találkozás egyik fontos színtere a táncritmus. A klasszikus zeneirodalom bővelkedik népi táncritmusok ihlette szerzeményekben. A 18. századi zeneéletben már kiforrott formában jelennek meg ezek a népzenei használatból átemelt táncfűzérek, azonban a kottakép csak hiányosan adja vissza a tánc eredeti lüktetését. Amikor Bach egyik gigue ritmusban írt műve – Fassang előadásában – Dongó moldvai táncaival „felesel”, akkor a zeneirodalom „néma” kottafejei a népzenész tánckíséretben érlelődött ritmustudatával találkozva új életre kelnek.

Másik ilyen fontos színtér a zenei ornamentika és hangszínek világa. Fassang orgonára ülteti Dongó díszítéseit, gesztusait. Ez a gesztusrendszer a népzenei gyakorlat szerves részét képezi és túllép a kottakép alapján reprodukálható hangok keretein; szokatlan önállóságot adva ezzel az interpretációnak. Az orgona művészi eszköztárának fontos eleme a regiszterek csodálatos kombinálhatósága. Fassang játszi könnyedséggel merít meg minket a hangszínek végtelennek tűnő variációiban; Dongó népi hangszereivel követi le ezt a gyönyörű „csapongást”.

Mindez önfeledt improvizálásban teljesedik ki, ahol a két zenész állandó kölcsönös inspirációt jelent egymásnak: új hangzások kelnek életre a népi hangszereken és az orgonát is új oldalairól ismerhetjük meg.


Képek:

(Nagyításhoz kattintson a képre!)


Videók:




Gyimesi nóta

Fassang László:
Legénybúcsú